Tavasz

"Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -"

(Radnóti)

Living my blight time

Nem igazán tudok már hetek óta mit mondani. Téged szeretlek, meg téged is, és téged szeretni akarlak. Hiányzol. Hiányoznak a beszélgetések, ne hidd, hogy nem, de úgy érzem, nem voltál mindig igaz, sőt, biztos vagyok benne - ha az én idióta paranoiam, akkor ne haragudj, de nem így érzem. Majd lesz valami. Ha az kell, hogy megmaradjunk, akkor úgysem lesz semmi baj és nem tűnünk el egymás mellől. És ne, ne kérdezz rá, hogy mire értem ezeket a sorokat, ne ne várj magyarázatot, itt most neked kell válaszolnod. És az válaszoljon, aki a legjobban magára veszi. 

Nos, itt most szakad az eső...unalom van és álmatlanság, vagy egyszerűen csak éjjel jobb élni és könnyebb a levegőt kapkodni. Ilyenkor, ha csak egy picit is, belém költözik a csend és megáll az idő. Sötét van és hideg levegőt fúj be az ablakon a szél és nekem pont így jó, mert mindig is így éreztem magam biztonságban és így voltam nyugodt. Csak lenni, ülni éjjel egy asztalnál és visszagondolni mindenre, ami volt és próbálni túllépni, valami új felé, ami nekem mindig nehezen ment - most is itt van a múlt és a vele járó önvád. Ugyanakkor itt van a jövő is. Homályos. Lehet nem is a múlt az, amit így kéne neveznünk, hiszen az bennem mindig tisztán él...és a jövő az, amit csak szeretnék, hogy úgy legyen. Hogy ott és akkor majd legyen elég erőnk egymáshoz nyomni az arcunkat és érzelmet váltani egy csókban. Hogy majd innentől kezdve talán boldogok lehetünk és megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy megint be merjünk valamit engedni az életünkben. Én téged és te engem. Mert félek, iszonyatosan félek, oda akarom adni magam, de mi van ha ... pedig egymás mellett...szerintem sokkal több lenne egy perc, egy óra és egy nap. Sokkal több lenne egy érintés, ha nem félnénk igaziból adni. Sokkal mélyebb lenne a csók és igazabb az érzés. És akkor, na akkor, többet nem félnénk. Tanulnánk valami igazit. És akkor sem kár érte, ha idő közben üressé válik, mert legalább megpróbáltuk és legalább tényleg megtapasztaltunk valami életízű. Kísért az a régi kép...az a régi ember, aki nélkül élnem kell, de ha esélyt sem adok magamnak arra, hogy túllépjek. Most itt az esély. Te vagy az. És mutasd meg, hogy ki vagy, mert már most teljesen el vagyok bűvölve...A homályos és bizonytalan jövő...

"Who melts with me in a grave..."

For my Pookie and all time truest Elphaba

I miss you, I miss you and I keep on missing you and can't wait till I see you again or we go to buy some green stuff for you. ^^ Can't wait to hear you sing again and see how you light a real smile on your snow-white face. But above all things...all I need to say is: 

"And now whatever way our stories end 
I know you have re-written mine 
By being my friend... "

-nak, -nek

Szakítás

Tudod mit? Nem védekezem. 
Nincs rád időm. 
Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek? 
Átnézek rajtad, mint a levegőn. 

Elég volt annyi éven át remélni 
és várni kiméletesen; 
már nem kiméllek: nem is figyelek rád. 
Vállallak, és léted megszüntetem. 

Ha barát akarsz lenni, elfogadlak, 
de kibírlak, mint bármi mást: 
úgy néztelek, mint elmult örömöt, 
nézlek majd, mint egy sorscsapást. 

Téged csak a magad fájdalma izgat, 
ma is csak a dühödnek élsz; 
nincs rád időm. Majd beszélgetünk ujra, 
egyszer, talán, ha észretérsz.

- - - - - 

(Ki, mibe szeret beleőrülni...)

Most éppen...

Úgy a jó, ahogy van, úgy, hogy annyira nem is érdekel jelen pillanatban. Mindig van valami, ami összeköt és hogy milyen messziről, az nem számít, hogy milyen erősen - az sem. Csak van. Az élet nem áll meg, de mindig tovább viszi. Gondolsz rá, gondolok rá. Külön tesszük, de egy gondolattal. Az élet tele van kalandokkal, sőt...csak kalandokból áll. Az egész egy nagy kaland. Minden belefér.

Forever gone forever you

Megtalálni egy régi levelet, ami örökre őszinte marad, olyannyira, hogy tudjuk mind a ketten: az volt a legnagyobb érzés és hacsak nem történik valami csoda, soha többé nem következhet be újra egy ember életében sem. Én mégis a változásra várok és elfelejteni, hogy egyszer teljesült az álom. 

Ugye engem most senki nem ért? Ilyenkor én sem értem magamat.

Life is a bitch

Fittness. Fogyókúra. Insomnia. Ébren álmodás. Zenére remegő idegszálak. És...a hangod. 

Adagolás, méricskélés nélkül
belövöd magadat vérköreimbe
és belülről figyeled
szívösszehúzódásaimat...
...

"Majd jön a hiány utánad,
amikor hétköznap elpárolog
a bódulat, de valami mégis
kitörölhetetlen nyomot hagy,
megjelöl és összeköt."

Ahol élőbb a föld

Vannak helyek, ahol élőbb a föld,
utak, melyek lángolnak, vagy sajognak
s akárhol leszel, mindig visszahoznak,
tájak, melyek már túlvilági kört
zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld:
a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat
s annál a fánál erősebben ott vagy,
mint bárki bárhol: delet és gyönyört
őrzöl, s az téged. Így szövődsz bele
a Mindenségbe, élet és mese:
nem is hiányzol sehol sohase.
Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat:
örök jelenlét, noha képzelet csak...
Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!

(Szabó Lőrinc)

A szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

a kert közepében van egy palota,

s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten. Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.

Halkan peregnek, mint a levelek.

(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:

zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,

jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

neki nincs! neki nincs!

Pedig:

minden szívnek van egy csodakertje,

s minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

minden palotában egy fekete szoba. 

(Wass Albert)

Ahogy hétköznapi álmok ébrednek...

Manapság a reggelek olyan valóságosan telnek. Itt vagyok, ébren vagyok és eszem ágában sem volt visszamászni az ágyba, egyáltalán: lefeküdni. Inkább hagyom, hogy érzések kavarogjanak bennem, mert most igazán van okuk rá. Okom van azt hinni, hogy remélhetek, de ugyanakkor arra is, hogy ne bízzak és ne reméljek. Ennél öngyilkosabb állapot nem létezhet. Egyik percben álmok kelnek, másik pillanatban már nincsenek sehol, mert eltemetem őket. Én, aki szeretném azt hinni, hogy semmitől sem félek, mégis mindig olcsó játékokba kezdek és tiszta szívvel játszom őket - igen, őszintén - amíg mindenki más játszik velem. Valahol félek. Valahol tudom, hogy mivel ketten kellünk hozzá mindig, nem csak az lesz, amit én akarok. Persze mindettől függetlenül megkockáztatom: "próba, szerencse". A mának kell élnem, még akkor is, ha a múlt visszajár és az arcomba vágja, hogy milyen gyermeteg dolog ábrándozni. Ha az a sorsom, hogy mindig felettetek lebegjek, úgy, hogy azt hiszitek, itt vagyok közöttetek, hát legyen. A vágyaimat soha nem tudnám megölni - túlságosan félek, mi lenne, ha szellemmé válnának?!! Valamiféle öngyilkosság ez minden nap. Valami édes gyötrődés a szívben. Létezel és nincs mit tenni. Marcangol, széttép, de jelenleg semmi sem tenne boldogabbá. Nem kell több, csak létezz. Nem lehetek önző, ebben, most nem,- pedig milyen jól esne, hiszen mindenki a saját javát akarja. Széket felrúgni, sikítani, tombolni, elszakítani a húrt...ehelyett: a boldogságtól talán hajszálnyi messzeségből szépnek és jónak láthatlak most téged. Az érzés megszületett, miénk, hogy eldobjuk, vagy éljünk vele. De a miénk. 

"Though nothing would keep us together

We'd still try just for one day"