Annyira felhívnálak.

Maradj.

Azokra öntöd a keserűséged, akik édesnek neveznek. A fal felé fordulsz, pedig látni akarják az arcod és Isten tudja csak, hogy te magad is mennyire odabújni vágynál. Közel a légzésükhöz, a szívük és a nyakuk közé nyomni a fejed és megnyugodni. De nem. Csak az jön össze, ami természetellenes, ami nem oda illik. Szereted, de nem nyúlsz érte, nem mondod ki, nem mutatod. Szúr a szíved, hát szúrjon az övé is. Hiba, hiba hátán. Mondanál valamit, az ajkaid más szavakat beszélnek. Szereted. Itt cseszed el. Ez bénít meg, akárhányszor nem jön, aminek jönnie kell és csodálkozol, hogy nem értik meg.

maradék

"Félévnyi kemény munkája van abban, hogy manapság rosszul alszom. Az elején más volt. Gondolom, ez ennél a fajnál így szokás. A gyengébbik nem pedig bizony tele van gyenge pontokkal. Nem kifejezetten kellettek ide hosszú, étteremben töltött borozgatós-eszegetős beszélgetések, elég volt egymásra nézni, a következő pillanatban már nyomunk volt egymáson. Hajszálvékony, vörös csíkok a háton, vértől duzzadó, kiszívott ajkak, apró, fehér foglenyomatok. Téptük egymást, ahogy az ösztön előírta, cibáltuk a másikat szégyen és erkölcs határait nem ismerve.  A plázák vécéinek peremén, folyó parton fának dőlve, autópályán száznegyven kilóméterperóránál. A lakásomon. Mosógépen, konyhapulton, nem számított mi hova repül. Könyv vagy tányér, szakadhatott, törhetett! Szélhámos szavakat sikítozva egymásnak, minden ígéretnek hangzik. Kezed-lábad lángokban, a szíved szétpattan, olt és foltoz a csók, szájon át ömlik beléd az orvosság és elbutulsz, mert elhiszed, hogy ez szent. Egy érzés, ami a levegőbe dob majd tízszer egymás után körbe reptet, az csak szent lehet. Meg persze ez így volt megírva a Sors könyvében. Amikor lebegsz, bárki bármit beszélhet. A barátaid akár aláírásgyűjtésbe is kezdhetnek, hogy szembesítsenek a saját hülyeségeiddel, de te már más síkon éled az életed. Valahol az ég alatt meg a realitások talaja felett.  Az ujjlenyomatai a bőrödbe égtek, a légzésed ráhangolódott. Vágyódsz, a távolba meredsz, álmodozásra szenteled minden idődet. Megálmodod a jövődet, meg mered kockáztatni, hogy tökéletesnek képzeld, hiszen ezek mesébe illő lángok, ez megmarad, ez túléli, ezt így akarta az Isten is. Innentől kezdve érdemes érte harcolni, dolgozni, egy szóval: tenni.

Tenni akartam érte. Éreztem, ahogy lüktet benne az élet, hogy az elképzelések szinte már valósággá rajzolódtak a szemeim előtt, ketten, magunkért, egymásért, azért, hogy élhetőbb legyen a létezés. Minden mozgatórugó a helyén van és lenne és talán az ember igazán boldog is tudna lenni. Tartson, amíg tartania kell, de meg kell valósítani, hozzá kell rakni, bele kell harapni. Forgatni kell a szádban, szívni az ízét, hogy tudd, neked ez működik vagy nem működik, de életre kell hozni, hogy teljes egészében lásd. Táplálni kell, mert ha nem, éhen veszik, de kész leszel falakon átmenni, szíved-lelked beletenni, ha tényleg szeretnéd örökké szeretni. Cél van és boldogság akarása van. Nem mással, nem egyedül. Vele.  

A gyengébbik nem mindig itt bassza el. Túl sokat akar. Tündérmesét szeretne és anyaoroszlánként védelmezi az álmait, készen áll alárendelt szerepet vállalni, készen áll a legnehezebb helyzetből is kihozni a jót, három műszakozni, bedilizni, a csontjait összetörni azért, hogy otthon egy megvalósult csoda várja. Én elhittem, hogy a terv életképes. Startra kész voltam, a másik fél meg beintett. Tudjátok, náluk ezt így is lehet. És szomorú, de az van észnél, aki nem nyálazza túl a nagy szerelmeket, mert olyan nincs és nem is lesz, csak a filmeken." 

Mert megdobogtat annyira, hogy érezzem, szeretek és élek.

Márai Sándor: Május

Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre.

Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes.

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? … Hol volt a szemünk? … Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.

Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: „Kár.”

Attól, hogy nincs már tél meg bánat se, még írni kell! Ösztönözni próbálom magamat, holott tudom, hogy valami nem oké. Azt hiszem, félúton járok felfelé. Nincs tüdőzsugorító hideg már, se délután négyes sötétedés. Se fájdalom, se keserűség. Akkor mi van? Semmi. Ami feszített, elmúlt - már nem kell megírni. Ami felemel, még várat magára - nincs róla mit mondani. Marad a vágy, a vad vágyakozás, hogy megírhasd: megmozdult a Föld, kipattantak a rügyek a fán és te fejvesztve beleharaptál az életbe. A semleges napokat majd ennek a gondolatával átvészelem. Legalább van min kombinálni hajnalok hajnalán, még ha szótlanul is. Aztán majd jön a fény, a meleg és minden, ami az íráshoz kell.

     Vannak helyek, ahol nehéz elhinni, hogy nem állt meg az idő. Az óra persze ketyeg, gondolom ez azt jelenti, hogy pánikra semmi ok, amikor kinézek az ablakon és ugyanazt a kétméteres havat látom, mint novemberben. Azóta itt nem mozdult semmi. A hideg beitta magát a földfelszín alá, ráfagyott az aszfaltra, fákra, ablakokra. Igazi álomszerű télnek indult ez. Olyannak, ami szó szerint roppan az ember lába alatt és kristálytiszta levegővel tölt fel minden lélegzetvételnél. Fahéj illatú, meleg kandalló szagú tündérmesének. Túl szép volt, hogy igaz legyen vagy csak a jóból is megárt a sok? Lehet, mindkettő igaz. Csak azt tudom, hogy már nincs mit élvezni rajta. Március van és decemberi hó. Én pedig már több hete ráuntam arra, hogy reggelente körbenézek és minden, de minden fehér, dermedt, élettelen. Nem, semmi kedvem szaladgálni benne. Sőt, már a benti melegben sincs hangulatom bögreszám kakaózni. Ami varázs itt volt, azt a túladagolás elintézte egy életre. Már nem látom a színeket. A napfény képes volt apró csillagokat rajzolni a hótakaró felszínére, egyszer, valamikor régen. Most meg itt van ez a dögunalmas fehér lepedő, a világra hagyagul ráterítve, aztán hirtelen azon kapod magad, hogy keserű pszichiátria szaga van mindennek: a fűnek, a falaknak, a levegőnek. A ruháknak, amiket viselsz. A leheletednek. Decembert lélegzel, színtiszta jeget, és ez bizony egy kis idő után megköt a vérereidben. Egy takaró alatt képes lennél eltölteni a hátra lévő éveidet, csak ne kelljen még egyszer körülnézni.

     

     Ilyenkor legyen persze erős az ember! Nem viccelek, muszáj lesz. A saját bőrömön tapasztalom meg a legkeményebb telet és tudom, ha nem vágok vissza, addig kószál bennem atomról atomra, amíg bele nem kékülök. Erőfeszítés nélkül választ le mindentől, amitől egy kicsit is jobb lehetne. Ezt pedig nem engedhetem. Nem engedhetem, mert ez itt nem magány, még ha első pillantásra annak tűnik is, és főleg, főleg nem elszigeteltség. Nincs olyan irány, amerre nem léphetek, nincs olyan íz, amibe tilos lenne belekóstolni. Nincs olyan nyár, ami nem jön el. Nincs, nincs, nincs. Forróság, érkezem!

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

(Ady) 

 

 

 

Overflow

These are the nights
When I should be
Where I am not.

Lying in silk-soft grass
With you
Staring at the same
Strawberry sky
Mumbling the cheapest
Promises
Hearts can ever make
When they
Overflow
With love.