Hell beginns...

Azt hiszem kicsit elfáradtam érzelmileg. Nem, nem égtem ki, nem, nem akarok elmúlni, nem, nem akarok semmit sem feladni. Egyszerűen csak hiányzik Ő. Boldogtalan vagyok megint...de végülis küzdeni mindig szabad, csak ne látnám annyira reménytelennek - mégis, ezt a egyet soha nem adom majd föl!!! Csak hiányzik, pedig már 2 és fél éve sehol sincs, bár az életem része, akkor is, ha ő nem akar az lenni. Ot belül én is az ő mindene vagyok - az ilyesmit tudja az ember, csak saját önfejűsége miatt nem akarja elismerni és inkább hagyod te is, én is elmúlni az egész életet egymás nélkül. Ez így normális. Ez így emberi. Mi tehetünk róla, hogy nincsenek csodák. Mi alkohatnánk meg őket, meg tudnánk csinálni - de nem hiszünk bennük, így nem fog sikerülni. pedig szeretlek. Te is szeretsz. Ugyan már, nem hiszem, hogy bárki annyira megváltozhat, hogy élete szerelmét elfelejtené. érzéseket nem lehet megölni. Nem. Újraélednek. Még ha belehalunk, akkor is. Így átkoztuk el egymást az első csókkal és mindig túlságosan jól fogunk egymásra emlékezni. Mert csak a mi csókunk a tökéletes. Keresheted mással, máskor, de esélytelen. Tisztában vagyunk vele, mégis annyira emberien szánalmasan viselkedünk, hogy "nem érdekel" se téged, se engem. Nem lehetnénk mi egy picit mások???

(Az élet pedig pörög. Tesznek róla. A barátok. Szeretem, hogy vannak nekem. Szeretem, hogy Angelt megtaláltam. Vagy ő engem? Szeretem. Mondtam már: vele könnyebb. Vele erősebb vagyok az életnél - pedig sem ő, sem én nem vagyunk igazán erősek. De ő tehetségesen műveli ezt a játékot - okosabban kezeli, mint én - és amikor vele vagyok...hm...mintha már-már én is legalább olyan tehetségesnek érezném magam.)

... ... ... All else is hollow anyway ... ... ...