H-E-A-R-T-K-I-L-L-E-R

"Sparks will fire beneath the lunar light
Lazarus and Frankenstein
Babe, I'll be a flatliner for a heart killer
A little we die above the lesser light,
for you I'm open wide.
Babe, I'll be your flatliner for a heart killer.
Paint all your sorrow for me to sing
Heartkiller
Draw your pain and hear me huum it out"

How to be, avagy az örök kérdés: ki vagyok én?

Fogadni mernék, hogy nincs olyan ember a földön, aki ne merült volna még el a „mi dolgom van nekem ezen a világon” című témakörben.  Ez a fennakadás és a vele járó zűrös időszak általában korai húszas éveinkben következik be, csak úgy, mint Robert Pattinson-nál, aki a How to be-ben Arthur bőrébe bújva fejtegeti élete értelmét. 

Oliver Irving filmjében ez a kedves, hétköznapi, végtelenül elveszett és szerencsétlen fiú keresi kétségbeesetten a helyét.  A haverok a saját problémáikkal foglalkoznak, a barátnője elhagyta, a szüleit pedig minden más érdekli, csak ő nem. Art, azon kívül, hogy az idejének nagy részét végigszenvedi, illetve egy kocsma apró színpadán énekli el pár fős közönségének az aznapi világfájdalmát, megfigyel mindenkit, építkezik mindenkiből és eközben próbálja életviteli tanácsokkal ellátni magát. Eleinte egy könyvből, a későbbiekben pedig magától a mű szerzőjétől. Ugyanis a mindig széles vigyorú pszichiátert, Dr. Ellington-t (Powell Jones) egyik pillanatról a másikra beköltözteti a vendégszobába, hogy a következő naptól együttes erővel elemezzék ki a fiú életének minden szakaszát. Ez az akció maga után von pár groteszk, mégis bájos jelenetet a filmben, ugyanis az orvos egy pillanatra sem hagyja magára Arthurt, annak érdekében, hogy a nap minden percében igazgathassa a fiatalember életútját. Kevés sikerrel. Munkája nem bizonyul túl eredményesnek, –  egyéni problémát más dolog megoldani, mint a nagyközönség baját egy könyvnyi életviteli tippel lerendezni – így főhősünk, vagy inkább főlúzerünk arra kényszerül, hogy saját maga értékelje át a múltat, jelent és jövőt.

A How to be az a film, amely kitűnő színészi alakítások segítségével néhol komikusan, de döbbenetes őszinteséggel mutat rá korunk pár létező alapproblémájára.  Ez az a történet, ami nehezen hiszem, hogy bárkinek is csalódást okozna. 

New Moon

Nehéz nem elfogultan kritizálni egy olyan filmet, aminek mind a mozis, mind a könyv verziója berágta magát az életembe. Elvárás és vélemény viszont mindig van: elemezzünk Újholdat.

Ha egy olyasvalaki szemével kellett volna végignéznem, akinek a regénysorozat egyetlen darabja sem fordult meg egyszer sem a kezében, száz százalék, hogy az első 10 perc után álomba szenderedtem volna. Hála az égnek nálam más a helyzet: 23 éves pályafutásom alatt ezzel a négy kötettel döntöttem meg a gyorsolvasási rekordomat. Véleményem szerint, aki az első 30 oldal után nem áll meg, menthetetlenül a rabjává válik. Vagy nem. De az szinte biztos, hogy tisztában lesz a történet menetével, és tudni fogja: ez nem akció, nem horror és nem is egy megterhelően elgondolkodtató dráma. Ezzel a hozzáállással kell véleményt alkotni a filmről.

Szem előtt kell tartanunk: a könyv gyakran több és jobb, mint az adaptáció. Egyszerűen azért, mert 600 oldal történésének minden részletét lehetetlen vászonra vinni. Ez hiányzik, az hiányzik. Rendező, olvasó, néző dönti el, hogy kinek, mi.

Innentől kezdve ki merem jelenteni: amit láttam, 98%-ban megegyezett az elképzeléseimmel (és nagyrészt Stephenie Meyer leírásával) ez alkalommal is.

Amikor 2 óra pár percbe kell egy igen részletesen ismertető könyvet belesűríteni, akkor bizony a változtatás és megannyi jelenet kihagyása elkerülhetetlen. Mégis: minden fontos mozzanat a helyén van, ami azt vonja maga után, hogy számomra nem okozott csalódást. (Boncolgathatnék olyan apróságokat most, mint a színészek sminkje – hiszen az alakításukba nem tudnék belekötni -, vagy a kontaktlencsék színe. A következő részt ismét más rendezésében láthatjuk majd, így a nyakamat merném tenni arra, hogy találkozni fogunk újabb különbségekkel. A legnagyobb szívfájdalom számomra mindig az ezüst Volvo lecserélése lesz – elvégre a Batmobile sem rózsaszín, de ebben ki is merül az elégedetlenségem.)

Az Alkonyat sorozat alapjaiban egy laza, kis humorral és izgalommal vegyített szerelmi történet, amelynek érzelmi szálait, akkor tudjuk igazán értékelni, ha önmagunkra is jellemző a „lelkizés”. Egyesek sikítva szaladnának el egy Edwardhoz hasonló személyiségű úriember elől a világ másik végégre, míg mások a világukat adnák bármikor, hogy egy sétára invitálja őket a közeli erdőbe. Sokan vágynak olyan barátra, mint Jacob, de lehetséges, hogy még többen tartják haszontalannak azt a fajta türelmet és feltétel nélküli odaadást, amit ő szimbolizál. Vámpírokkal és vérfarkasokkal megfűszerezve, de az érzelemi kavalkád a lényeg. Aki alapjáraton nem vevő a szerelmes mesékre, ez alkalommal ne menjen moziba. Meg merem kockáztatni, hogy azok alapján, amennyit erről a történetről utcán, újságosnál, tv-ből lehet megtudni, a közönség velem ellentétes véleményen lévő felének ez meg sem fordult a fejében.

Aki pedig úgy érzi: szüksége van két óra tömény romantikára, az ne habozzon, mert az Újhold az a film, ami érzelgésnek biztosan nincs szűkében. 

New Moon

It’s hard to criticize a film without prejudice of which both the version of the movie and the book became a part of my life but the presence of the expectations and the personal opinions are constant: now let’s take into details of New Moon.

If I had watched the film from the perspective of a person who has never read any of the saga, it’s a hundred percent that I would have fallen asleep after 10 minutes. Thank God, the situation is different, during my 23-year-long course of life I have broken my reading record with these four, according to the term I devoted to consuming a book. I believe who doesn’t stop after 30 pages will be obsessed with it. Or not. But it’s certain that this person will be aware of the line of the story and will know: it’s not an action movie, not a horror nor a drama that makes people noodle around. This is the attitude how we have to create judgment.

We have to observe that books are often better and give more experience than the film adaptations, because it’s impossible to transfer the plot of 600 pages into motion picture. Some things are missing…director, readers and spectators decide on their own.

From now I dare to declare: what I have seen was in 98% correspondence with my imagination (and in a large measure with Stephenie Meyer’s description) this time, too.

If you have to engross such a descriptive story into 2 hours and some minutes then the changes and the omission of scenes are inevitable. Although, every important movement is on the right place, meaning that it didn’t make me disappointed at all. I could dissect such tiny issues like the actors’ make-up – since I would not be able to find a mistake in their acting – or the color of the contact lenses. The next episode will also be the work of another director so I’d bet my life on the fact that there would be newer differences, as well. My greatest sadness is still the replacement of the shiny silver Volvo – as the Batmobile would never be pink either. But this is all my personal dissatisfaction.

The Twilight Saga is an easy, a bit humorous, exciting and romantic tale of which emotional strings can only be appreciated if we are a sentimental type. Some would run away screaming to the other side of the world from a gentleman with a personality like Edward’s, while others would die for him to invite them for a walk to the forest. Many people are longing for a friend like Jacob but it’s possible that more consider the patience and unconditional affection he symbolizes useless.

The main point is this cavalcade of feelings spiced with vampires and werewolves. Those who basically aren’t keen on love stories shouldn’t go to the theatre this time. I dare to risk that who are opposed to my opinion have never thought of watching the movie, on the grounds of information provided by the newspapers.

But who has a desire for a 2-hour-long excessive romanticism should not hesitate, because New Moon is a movie that doesn’t lack a sea of emotions. 

"I want it now, now, now." - yes I do

Valo recently told UK's Metal Hammer magazine about the forthcoming CD:

"Lyrically, it's the most sexual [album], the most horny one, we've ever made. The horny and the horned. Like the Impaled Nazarene song. It's got that and a sense of immediacy: 'I want it now, now, now.' It's not about being poetic or forlorn about something that is about to happen, it's actually about something that is happening at this very moment in time."

He added, "I like the immediacy of it. There's a lot of information put in short songs and they don't let go. That was the whole vibe for me. You should have seen me working the vocals out in the middle of the night, amongst my taxidermy owls in the tower screaming my guts out, unable to stop until 9:00 a.m. and then sleeping on a couch for two hours before starting again. So the whole process of the album is very close to that mental boner that just didn't go away."

When it rains, you can't avoid reading

Finy Petra

AZ ÁRNYÉK

Azóta üldözi  Hogy belekukkantott a feketébe  Nem véletlen hát, hogy  Szemében sokkal több a rettegés  Mint amennyi egy farkas tekintetében van  Mikor az őzgida harapja el a torkát  És nem fordítva  Meg néha a szívverése is kihagy  Ilyenkor tisztán hallani a vérerek csörgedezését testében  De ő már ebbe is beletörődött  Csak az zavarja  Hogy a kertész riadtan iszkol előle  Vagy hogy az utcán a kutyák nyüszítve húzódnak odébb  És még a farkukat is elfelejtik behúzni  Tamás Halmai  Silence  One must study grammatics of silence,  spaces between, and even without words  make mutual that hope one gets to know  without study, the halfway of life,  one must study sharing the arrival  from speechlessness into greater silence,  from wakefulness into illumination.  Jász Attila  [ESŐKAPU] Mindig kell hozzá egy csipetnyi ellenfény, hogy akár a legapróbb részleteket is, miként a szívpitvar önműködően záródó billentyűjét, a hajnali eső kapuját (vagy az alkonytét) nyitva találd. Simon Márton  JÓ ESETBEN Jó esetben ritkán kell szóba állnom szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd, mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár igazán nem tudom. Hol van az a dél? Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok, nem lesz világosság. Idáig jutottam: néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is. Halogatni kéne ezt, mert például az őszt megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható bármi. Vagy csak nekem, mindenem. De most tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit hosszabbak lesznek az éjszakák, mint a félelem. Vörös István  MIKOR VAGYUNK EGYEDÜL? Mi az, amit szégyellünk mások előtt? Senki se szégyell nyilvánosan járkálni, enni. De aludni többnyire már bezárkózunk. Szokás nyilvánosan olvasni, vannak is erre rendelt intézmények, de az asztalok nincsenek olyan gondosan elválasztva, mint a vécéfülkék. Van, aki nem szereti, ha meghallják, amit beszél, van, aki csak erre tör. Van, aki titokban imádkozik, van, aki hangosan, a templom első padjában. Van, aki azt nem szereti, ha sírni látják, van, aki azt, ha meghalni. Feltámadni sem túl jó közönség előtt. A mulandóság őreire álmot kell bocsátani, aztán bentről föltörni az óriási tojást. A héjak már maradhatnak szétszórva, ki ismerne rád halálod fehér mészvázáról? Nem jó, ha látnak önmagunk lenni, nem jó, ha látják, hogy valaki más vagyunk.

Midnight sun

"Edward," Bella said.

I froze, staring at her unopened eyes.
Has she woken, caught me here? She looked asleep, yet her voice had been so clear...
She sighed a quiet sigh, and then moved restlessly again, rolling to her side---still fast asleep and dreaming.

"Edward," she mumbled softly.

She was dreaming of me.
Could a dead, frozen heart beat again? It felt like mine was about to.


"Stay," she sighed. "Don't go. Please...don't go."

She was dreaming of me, and it wasn't even a nightmare. She wanted me to stay with her, there in her dream.
I struggled to find words to name the feelings that flooded through me, but I had no words strong enough to hold them. For a long moment, I drowned in them.
When I surfaced, I was not the same man I had been.

My life was an unending, unchanging midnight. It must, by necessity, always be midnight for me. So how was it possible that the sun was rising now, right in the middle of my midnight? 


(Stephanie Meyer owns the saga)

No light

Írj, írj, írj! Vagy jobb lesz, vagy rosszabb. De írd le, mert át kell látnod, hogy miben is vagy nyakig benne!

A hétvége: sok nem túl őszinte mosoly, de annál őszintébb könnyek kavalkádja. És itt most örömkönnyekről beszélek. Néha nem tudom eldönteni, hogy azok, akikért bármikor gondolkodás nélkül meghalnék, mert annyira szép részei az életemnek, hogyan lehetnek ennyire rosszak?!

Csütörtök este a nagy szendvicsgyártás előtt anyum ott csücsült a 3 négyzetméteres konyhában, pakolta magába a vacsoráját, miközben apum azt a gigantikus méretű igazi magyar kenyeret vágta fel. Akkor már vagy 2 órája lelkesen vártam, hogy mikor kenhetem meg őket minden jóval, szóval eléggé rá voltam pörögve a másnapi romániai kirándulásra. Kicsi a konyha, két ember még kényelmesen elfér, de három már csak úgy, ha egymáson keresztül bukfenceznek a sótartóért. Olyankor nem tudok bent lenni. Nem megy. Pánikszerűen szabadulnom kell és kijutni az ilyen helyekről. A szobában ácsorogva kérdeztem anyut, hogy mikor mehetek kenni. Apu válaszolt: "akár most is". Mondtam neki, hogy most még inkább nem, mert sehogy sem férünk majd el. Óóó és persze ezen feltétlenül ki kellett akadni, anyám szavaival élve: "maradj is kint, mert csak felidegesítem magam rajtad". Istenem, mi rosszat tettem? Miért fáj az másnak, hogyha nem szívesen megyek be harmadiknak egy kisebb kupac közepére? De ki más lenne az idióta, mint én?! A szokásos lavina zúdult rám, amihez, ha még akár egy milliószor is meg fogom kapni, nem fogok tudni hozzászokni. "Alkalmazkodj és hagyd el a gyerekes baromságokat, a munkahelyedről sem rohanhatsz majd ki sikítva" - igen, én ezt tudom, ezért örülnék, ha a szüleim komolyan vennék azt a kérésem, miszerint: orvos kell vagy valaki, aki segít abban, hogy megtanuljam szabályoni ezeket az érzelmi hullámlökéseket. Ehelyett a legértelmesebb válasz, amit kaptam: "nincs semmi bajod, csak van egy kis egészséges lámpalázad" - igen, a szobámból kihajítok mindent az utcára és a testvéremhez hozzábaszok egy parfümösüveget, illetve a vágjuk szét a kezemet, amíg fel nem eszmélek, hogy nem elég éles a kés című akcióim a lámpaláz fogalmában ki is merülnek. (Aztán ki tudja, lehet hogy mégis én vagyok komplett idióta és igazuk van.) Ez a veszekedés egy 4 rás sírást eredményezett, főleg azért, mert úgy éreztem, semmit nem ér, bármit mondok. Meg akarok gyógyulni és nem hiszik el, hogy beteg vagyok. Saját szerencsétlenségemre még ott tartok, hogy ösztöndíjból és hitelből tartom fenn magam, így arra nem igazán merek mélyebben gondolni, hogy besétálok az első szorongásszakértőhöz és kitárom a lelkem. Azaz, én kitárnám, de nincs arra pénzem, hogy ő be is fogadja vagy foglalkozzon is vele. Hiába, a lélek nagyon sok pénzt ér. (Mire oda jutnánk, hogy el tudnánk adni az ördögnek, már rég eladtuk részletekben ennek-annak.) A pénteki nap maga volt a felüdülés. Nagyvárad, Ady, happy tears. És a szombat reggelnek persze sietősen jönnie kellett. Újabb lyuk a mellkasban. "Kislányom, hol van egy toll?" - "Az íróaszatlomon." - és a támadás, szinte tapintható lenézéssel: "Ott nem találok. Botrány, hogy 3 egyetemista lány él itt és nincs egy kurva toll!!" (Na de apu, ezt mégis nem lehett volna kevesebb indulattal mondani?)...És akkor bemásztam az íróasztalomhoz és kivettem egy tollat a poháról, ami az asztal közepén várta, hogy megtalálják. Attól még, hogy figyelmetlenségből nem vetted észre, miért vagyok megint én a hibás? Én vagyok az elviselhetetlen, a hiba, a fekete folt. Tudom. Mikor nem volt ez így? Egy toll. Egy kurva toll és ez is a szívemben landolt. Rohadt "kellemes" érzés a szülőktől ilyen hangnemben elválni és pár igaznak színlelt ölelés közepette végigpuszilni apát, anyát. Vártam, hogy felszálljak a vonatra és elinduljak Pestre. Vártam, hogy a kilóméterekkel együtt tűnjön el mögöttem ez a szóváltás. Így is lett. Vasárnap estig minden happy. Azt hiszed, hogy vége és még csak most jön a krém. Koronázzuk meg a "jókedvünket", ehhez is hozzá kéne szoknom - azt mondogatod magadnak, hogy minden jobb lesz, de most komolyan...rosszabb nem lehet? Ó, dehogynem.

Sunday: este hazaért tesóm is. Nem túlzok: kibaszottul hiányzott a 4 nap alatt, amíg nem volt velem. Testvér. Ennyi. Nincs élet nélküle. És akkor közbeszólt a fogkrém. Groteszk, nemde? És a történet: amióta Szegeden tanulunk felváltva vesszük, amit közösen használunk. Csakhogy tesómnak maradt a nyárról egy másik tubus is. Az meg alapból a fogmosópohárban állt, amit még nyár előtt ketten használtunk. Elfogyóban volt a dolog és Zita vett egy újat. Még meg is kérdezte, hogy láttam-e. Igen, persze. Tök jó, ügyes vagy, hogy vettél, amúgy is te voltál a soros. Amíg ma, mint derült égből a villám, közölte velem, hogy magnak vette. What the fuck? Miért? Miért? Miért? Volt egy megszokott és jól bevált rendszer, erre ő gondol egyet és más rendszert vezet be. Természetesen, testvérek között, az, hogy a fogkrém közös ma már nem menő. Próbáltam neki felozni a tavalyi példát, azt a jól beváltat. De az az övééé és csak az övé. Ezután vágtam a falhoz azt a poharat, aminek a szilánkjai később szétszúrkálták az ujjaim. Ezután fogtam egy kést és azt szorongatva kerestem valami jó okot arra, hogy talán mégis valamiért...de élni kéne. Tudom, kicsit eltúlzott és heves reakció, de minden jel arra mutat, hogy megnyomorítom mások idegrendszerét. Ő nem fogja fel, hogy nonsense az új terve, én pedig egyből olyan mélyre zuhanok, hogy ki akarom vonni magam a forgalomból.

A legrosszabb: ő elmegy. Elköltözik egy hónapra, hátha rájövök arra, hogy a saját testvéremmel egy nem viselkedhetek, továbbá, hogy ő ezekhez a szituációkhoz nincs hozzászokva, nem tudja kezelni, idegileg tönkremegy miattam - elköltözik és minden jó lesz. Naná!! Ideig-óráig. Mert visszajön majd a saját lakásba - hülye is lenne hónapokig feles pénzeket kifizetni - és mivel addig sem élünk együtt, ez az egy hónap a közös fejlődés és kompromisszumkészség és tudni-hogyan-kell-megbeszélni szempontjából mínuszosan fog teljesíteni. Elkap a hányinger annak a gondolatától, hogy el akar menni és ebbe én üldöztem bele. Ha tényleg fogja magát és lelép, abba én fix, hogy beleroppanok. Főleg azért, mert nem hiszem el, hogy nem tudunk együtt élni, és hogy nem vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy normálisan meg tudjuk beszélni. Tudja, hogy gyorsan robbanok, de ugyanolyan gyorsan ez általában el is száll, ha 5 percig békénhagy a világ és nem provokál. Tudom, hogy változtatni kell magamon, de ez egyedül nem megy. Azt várjuk el egymástól, hogy egy hónap szünet után majd "boldogan, amíg meg nem" vége lesz? Csak ellenpéldát látok: nyáron, amikor 6 hétig melóztál a magyar tenger partján, Istenem, engem majd megevett a fene otthon, hogy nincs kivel nevetgélni, hogy nincs kihez bújni, nincs, akinek az én ölelésem kell, nincs kivel összeveszni és nincs kivel kibékülni. Egyetlen szóval: hiányoztál. Jobban, mint bármi a világon. Mégis, mi lett a vége: azóta 2 idegölő balhén vagyunk túl, amit kontaktlencse tokok és fogkrémek váltottak ki. Rajtad is nevetek és magamon is. Ha el akarsz menni, én nem foglak visszahúzni a lakásba, mert fontos az, hogy a kis lelki békéd helyreálljon, de utána, ha nem lesz változás, akkor mondd meg, mi legyen? Két megoldás van: vagy elköltözünk a világ két végére, fényév távolságra egymástól, vagy felfogjuk, hogy testvérek vagyunk és ha a világon már semmi sem áll a helyén, mi akkor is leszünk, mert a veszekedéseken és a hajtépésen túl, mi ennél sokkal fontosabbat is megtanultunk: egymásba kapaszkodni. Na, ebben...profik vagyunk.

Hajnali fél 5. Gratulálok, Andrea!

Now let me sleep, sleep forever.