Március elseje

A várakozás bizony felemészti a lelket. Ezzel csak azok nem értenek egyet, akiknek mindent azonnal, tálcán kínált fel az élet. Viszont tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, tudom, hogy van más is, aki ismeri azt a szinte mesteri észrevétlenséget, amivel a félelemtől kezdve minden oda nem illővel telepakolja az ember mellkasát. Na persze két nagy levegővétel után tisztába rázódom én is azzal, hogy a szent cél még sértetlenül tündököl a helyén: a jövőben. A kérdés, hogy "Meddig kell még várni?" támadni fog így is, úgy is. Támadni? A francokat! Rég megadtam magam neki. Ezzel kelek és fekszem és töltöm az egész napomat, számolom a perceket, mint valami eszelős, hónapok óta. Vannak napok, sőt hetek is, amikor vidámabban, mert éppen úgy jön össze vagy mert váratlanul seggbe rúg a remény. Olyankor szinte egy karnyújtásnyira van tőlem a jövő nyár. Majd jön ez: "feladom", "nem csinálom", "mégis kit akarok én itt hülyíteni?". Nem kapálózom a kezeimmel többet a levegőbe, mert nincsen holnap, csak a ma van és a másodpercmutató csupán óránként kattan egyet előre. Fújok rá, utálattal nézek mindenre, ami utálható, de mondjuk ami nem érdemli meg, azt is lehordom a sárga földig. Zene. Azt mondják, abba aztán lehet menekülni - hát nekem pont nem sikerül. Pedig hallgatom. Jöhet minden, amiben van elég fájdalom, bosszú, keserűség. A menedékek menedéke - kicsit talán meg is értem, nálam miért nem működik. Cseszhetem ezt a felismerést is, hogyha semmi, de semmi másféle dallam nem esik jól. Tudom, kipróbáltam. Komplikálok és komplikálásra késztetem magam a legmélyebb érzéseket arcomba vágó dalszövegekkel, mondván: ha már fáj, akkor fájjon keményen. Önszenvesztés, mint unaloműzés - más szavakkal nem is tudnám jellemezni. Hobby mazohizmus, a világon semmit sem old meg, mégis űződ, mint valami sportot. Jó azoknak, akik nem az én fajtámból származnak, de ugyebár a nemlétező mondás szerint: ritka nagy baromnak is születni kell. Viszont az is igaz, hogy másként el sem tudnám képzelni. Én ez vagyok. Felfoghatjuk születési rendellenességként is, hogy az összes szervem helyén szív fejlődött, nem is csoda, hogy az érzéseim nemes egyszerűséggel győzedelmeskednek az eszem felett. Ha jó, ha rossz, csőstül jön. Kis naívan évekig azt gondoltam, hogy ettől aztán majd jól megedződöm, kemény leszek és rideg, ha még egyszer valaki láthatóan át akar gázolni rajtam. Erre nem önszántamból állok ki az úttest kellős közepére? Újra meg újra. A hattyú haldoklása, ismétlésre állítva.

Ezt azért én sem gondolhatom komolyan. Ebben a percben biztosan nem.

as the days run by 

before my eyes 

it's getting crystal clear 

you are nothing but 

a shadow of yourself 

which was shadowing 

this face.

The package

Because I never really had a chance to give you anything. You never really bothered to receive the package but soon enough you'll find yourself wondering why you never touched, opened or kissed it. And then it's gonna take all your courage and most of your strength to face what you had there with me and one more time you'll need to pick up a fight with time just to get over it.

Told ya I was sorry.

"it's about teasing people into believing that you still have that much hope left for something life-changing and at the very last minute the carpet's just been taken from underneath you and you fall flat and you bumm and you're trying to figure out how to get up again"

I understand feeling as small and as insignificant as humanly possible. And how it can actually ache in places you didn't know you had inside you. And it doesn't matter how many new haircuts you get, or gyms you join, or how many glasses of Chardonnay you drink with your girlfriends... you still go to bed every night going over every detail and wonder what you did wrong or how you could have misunderstood. And how in the hell for that brief moment you could think that you were that happy. And sometimes you can even convince yourself that he'll see the light and show up at your door. And after all that, however long all that may be, you'll go somewhere new. And you'll meet people who make you feel worthwhile again. And little pieces of your soul will finally come back. And all that fuzzy stuff, those years of your life that you wasted, that will eventually begin to fade. 

Egyikünk sem érdemelte meg, hogy ennyire méltatlanul kerüljön pont a végére. Így már emlékezni sincs mire. Ha lenne is, nem tudom, hova tehetnélek és melyik arcod tartsam meg.

Létezel. Mindegy, milyen halmazállapotban: szóban, érintésben vagy írásban. Hála bennem az, hogy: vagy.