Március elseje

A várakozás bizony felemészti a lelket. Ezzel csak azok nem értenek egyet, akiknek mindent azonnal, tálcán kínált fel az élet. Viszont tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, tudom, hogy van más is, aki ismeri azt a szinte mesteri észrevétlenséget, amivel a félelemtől kezdve minden oda nem illővel telepakolja az ember mellkasát. Na persze két nagy levegővétel után tisztába rázódom én is azzal, hogy a szent cél még sértetlenül tündököl a helyén: a jövőben. A kérdés, hogy "Meddig kell még várni?" támadni fog így is, úgy is. Támadni? A francokat! Rég megadtam magam neki. Ezzel kelek és fekszem és töltöm az egész napomat, számolom a perceket, mint valami eszelős, hónapok óta. Vannak napok, sőt hetek is, amikor vidámabban, mert éppen úgy jön össze vagy mert váratlanul seggbe rúg a remény. Olyankor szinte egy karnyújtásnyira van tőlem a jövő nyár. Majd jön ez: "feladom", "nem csinálom", "mégis kit akarok én itt hülyíteni?". Nem kapálózom a kezeimmel többet a levegőbe, mert nincsen holnap, csak a ma van és a másodpercmutató csupán óránként kattan egyet előre. Fújok rá, utálattal nézek mindenre, ami utálható, de mondjuk ami nem érdemli meg, azt is lehordom a sárga földig. Zene. Azt mondják, abba aztán lehet menekülni - hát nekem pont nem sikerül. Pedig hallgatom. Jöhet minden, amiben van elég fájdalom, bosszú, keserűség. A menedékek menedéke - kicsit talán meg is értem, nálam miért nem működik. Cseszhetem ezt a felismerést is, hogyha semmi, de semmi másféle dallam nem esik jól. Tudom, kipróbáltam. Komplikálok és komplikálásra késztetem magam a legmélyebb érzéseket arcomba vágó dalszövegekkel, mondván: ha már fáj, akkor fájjon keményen. Önszenvesztés, mint unaloműzés - más szavakkal nem is tudnám jellemezni. Hobby mazohizmus, a világon semmit sem old meg, mégis űződ, mint valami sportot. Jó azoknak, akik nem az én fajtámból származnak, de ugyebár a nemlétező mondás szerint: ritka nagy baromnak is születni kell. Viszont az is igaz, hogy másként el sem tudnám képzelni. Én ez vagyok. Felfoghatjuk születési rendellenességként is, hogy az összes szervem helyén szív fejlődött, nem is csoda, hogy az érzéseim nemes egyszerűséggel győzedelmeskednek az eszem felett. Ha jó, ha rossz, csőstül jön. Kis naívan évekig azt gondoltam, hogy ettől aztán majd jól megedződöm, kemény leszek és rideg, ha még egyszer valaki láthatóan át akar gázolni rajtam. Erre nem önszántamból állok ki az úttest kellős közepére? Újra meg újra. A hattyú haldoklása, ismétlésre állítva.

Ezt azért én sem gondolhatom komolyan. Ebben a percben biztosan nem.