Annyira felhívnálak.

Maradj.

Azokra öntöd a keserűséged, akik édesnek neveznek. A fal felé fordulsz, pedig látni akarják az arcod és Isten tudja csak, hogy te magad is mennyire odabújni vágynál. Közel a légzésükhöz, a szívük és a nyakuk közé nyomni a fejed és megnyugodni. De nem. Csak az jön össze, ami természetellenes, ami nem oda illik. Szereted, de nem nyúlsz érte, nem mondod ki, nem mutatod. Szúr a szíved, hát szúrjon az övé is. Hiba, hiba hátán. Mondanál valamit, az ajkaid más szavakat beszélnek. Szereted. Itt cseszed el. Ez bénít meg, akárhányszor nem jön, aminek jönnie kell és csodálkozol, hogy nem értik meg.

maradék

"Félévnyi kemény munkája van abban, hogy manapság rosszul alszom. Az elején más volt. Gondolom, ez ennél a fajnál így szokás. A gyengébbik nem pedig bizony tele van gyenge pontokkal. Nem kifejezetten kellettek ide hosszú, étteremben töltött borozgatós-eszegetős beszélgetések, elég volt egymásra nézni, a következő pillanatban már nyomunk volt egymáson. Hajszálvékony, vörös csíkok a háton, vértől duzzadó, kiszívott ajkak, apró, fehér foglenyomatok. Téptük egymást, ahogy az ösztön előírta, cibáltuk a másikat szégyen és erkölcs határait nem ismerve.  A plázák vécéinek peremén, folyó parton fának dőlve, autópályán száznegyven kilóméterperóránál. A lakásomon. Mosógépen, konyhapulton, nem számított mi hova repül. Könyv vagy tányér, szakadhatott, törhetett! Szélhámos szavakat sikítozva egymásnak, minden ígéretnek hangzik. Kezed-lábad lángokban, a szíved szétpattan, olt és foltoz a csók, szájon át ömlik beléd az orvosság és elbutulsz, mert elhiszed, hogy ez szent. Egy érzés, ami a levegőbe dob majd tízszer egymás után körbe reptet, az csak szent lehet. Meg persze ez így volt megírva a Sors könyvében. Amikor lebegsz, bárki bármit beszélhet. A barátaid akár aláírásgyűjtésbe is kezdhetnek, hogy szembesítsenek a saját hülyeségeiddel, de te már más síkon éled az életed. Valahol az ég alatt meg a realitások talaja felett.  Az ujjlenyomatai a bőrödbe égtek, a légzésed ráhangolódott. Vágyódsz, a távolba meredsz, álmodozásra szenteled minden idődet. Megálmodod a jövődet, meg mered kockáztatni, hogy tökéletesnek képzeld, hiszen ezek mesébe illő lángok, ez megmarad, ez túléli, ezt így akarta az Isten is. Innentől kezdve érdemes érte harcolni, dolgozni, egy szóval: tenni.

Tenni akartam érte. Éreztem, ahogy lüktet benne az élet, hogy az elképzelések szinte már valósággá rajzolódtak a szemeim előtt, ketten, magunkért, egymásért, azért, hogy élhetőbb legyen a létezés. Minden mozgatórugó a helyén van és lenne és talán az ember igazán boldog is tudna lenni. Tartson, amíg tartania kell, de meg kell valósítani, hozzá kell rakni, bele kell harapni. Forgatni kell a szádban, szívni az ízét, hogy tudd, neked ez működik vagy nem működik, de életre kell hozni, hogy teljes egészében lásd. Táplálni kell, mert ha nem, éhen veszik, de kész leszel falakon átmenni, szíved-lelked beletenni, ha tényleg szeretnéd örökké szeretni. Cél van és boldogság akarása van. Nem mással, nem egyedül. Vele.  

A gyengébbik nem mindig itt bassza el. Túl sokat akar. Tündérmesét szeretne és anyaoroszlánként védelmezi az álmait, készen áll alárendelt szerepet vállalni, készen áll a legnehezebb helyzetből is kihozni a jót, három műszakozni, bedilizni, a csontjait összetörni azért, hogy otthon egy megvalósult csoda várja. Én elhittem, hogy a terv életképes. Startra kész voltam, a másik fél meg beintett. Tudjátok, náluk ezt így is lehet. És szomorú, de az van észnél, aki nem nyálazza túl a nagy szerelmeket, mert olyan nincs és nem is lesz, csak a filmeken." 

Mert megdobogtat annyira, hogy érezzem, szeretek és élek.