Azokra öntöd a keserűséged, akik édesnek neveznek. A fal felé fordulsz, pedig látni akarják az arcod és Isten tudja csak, hogy te magad is mennyire odabújni vágynál. Közel a légzésükhöz, a szívük és a nyakuk közé nyomni a fejed és megnyugodni. De nem. Csak az jön össze, ami természetellenes, ami nem oda illik. Szereted, de nem nyúlsz érte, nem mondod ki, nem mutatod. Szúr a szíved, hát szúrjon az övé is. Hiba, hiba hátán. Mondanál valamit, az ajkaid más szavakat beszélnek. Szereted. Itt cseszed el. Ez bénít meg, akárhányszor nem jön, aminek jönnie kell és csodálkozol, hogy nem értik meg.