Fogadni mernék, hogy nincs olyan ember a földön, aki ne merült volna még el a „mi dolgom van nekem ezen a világon” című témakörben. Ez a fennakadás és a vele járó zűrös időszak általában korai húszas éveinkben következik be, csak úgy, mint Robert Pattinson-nál, aki a How to be-ben Arthur bőrébe bújva fejtegeti élete értelmét.
Oliver Irving filmjében ez a kedves, hétköznapi, végtelenül elveszett és szerencsétlen fiú keresi kétségbeesetten a helyét. A haverok a saját problémáikkal foglalkoznak, a barátnője elhagyta, a szüleit pedig minden más érdekli, csak ő nem. Art, azon kívül, hogy az idejének nagy részét végigszenvedi, illetve egy kocsma apró színpadán énekli el pár fős közönségének az aznapi világfájdalmát, megfigyel mindenkit, építkezik mindenkiből és eközben próbálja életviteli tanácsokkal ellátni magát. Eleinte egy könyvből, a későbbiekben pedig magától a mű szerzőjétől. Ugyanis a mindig széles vigyorú pszichiátert, Dr. Ellington-t (Powell Jones) egyik pillanatról a másikra beköltözteti a vendégszobába, hogy a következő naptól együttes erővel elemezzék ki a fiú életének minden szakaszát. Ez az akció maga után von pár groteszk, mégis bájos jelenetet a filmben, ugyanis az orvos egy pillanatra sem hagyja magára Arthurt, annak érdekében, hogy a nap minden percében igazgathassa a fiatalember életútját. Kevés sikerrel. Munkája nem bizonyul túl eredményesnek, – egyéni problémát más dolog megoldani, mint a nagyközönség baját egy könyvnyi életviteli tippel lerendezni – így főhősünk, vagy inkább főlúzerünk arra kényszerül, hogy saját maga értékelje át a múltat, jelent és jövőt.
A How to be az a film, amely kitűnő színészi alakítások segítségével néhol komikusan, de döbbenetes őszinteséggel mutat rá korunk pár létező alapproblémájára. Ez az a történet, ami nehezen hiszem, hogy bárkinek is csalódást okozna.
No comments:
Post a Comment