No light

Írj, írj, írj! Vagy jobb lesz, vagy rosszabb. De írd le, mert át kell látnod, hogy miben is vagy nyakig benne!

A hétvége: sok nem túl őszinte mosoly, de annál őszintébb könnyek kavalkádja. És itt most örömkönnyekről beszélek. Néha nem tudom eldönteni, hogy azok, akikért bármikor gondolkodás nélkül meghalnék, mert annyira szép részei az életemnek, hogyan lehetnek ennyire rosszak?!

Csütörtök este a nagy szendvicsgyártás előtt anyum ott csücsült a 3 négyzetméteres konyhában, pakolta magába a vacsoráját, miközben apum azt a gigantikus méretű igazi magyar kenyeret vágta fel. Akkor már vagy 2 órája lelkesen vártam, hogy mikor kenhetem meg őket minden jóval, szóval eléggé rá voltam pörögve a másnapi romániai kirándulásra. Kicsi a konyha, két ember még kényelmesen elfér, de három már csak úgy, ha egymáson keresztül bukfenceznek a sótartóért. Olyankor nem tudok bent lenni. Nem megy. Pánikszerűen szabadulnom kell és kijutni az ilyen helyekről. A szobában ácsorogva kérdeztem anyut, hogy mikor mehetek kenni. Apu válaszolt: "akár most is". Mondtam neki, hogy most még inkább nem, mert sehogy sem férünk majd el. Óóó és persze ezen feltétlenül ki kellett akadni, anyám szavaival élve: "maradj is kint, mert csak felidegesítem magam rajtad". Istenem, mi rosszat tettem? Miért fáj az másnak, hogyha nem szívesen megyek be harmadiknak egy kisebb kupac közepére? De ki más lenne az idióta, mint én?! A szokásos lavina zúdult rám, amihez, ha még akár egy milliószor is meg fogom kapni, nem fogok tudni hozzászokni. "Alkalmazkodj és hagyd el a gyerekes baromságokat, a munkahelyedről sem rohanhatsz majd ki sikítva" - igen, én ezt tudom, ezért örülnék, ha a szüleim komolyan vennék azt a kérésem, miszerint: orvos kell vagy valaki, aki segít abban, hogy megtanuljam szabályoni ezeket az érzelmi hullámlökéseket. Ehelyett a legértelmesebb válasz, amit kaptam: "nincs semmi bajod, csak van egy kis egészséges lámpalázad" - igen, a szobámból kihajítok mindent az utcára és a testvéremhez hozzábaszok egy parfümösüveget, illetve a vágjuk szét a kezemet, amíg fel nem eszmélek, hogy nem elég éles a kés című akcióim a lámpaláz fogalmában ki is merülnek. (Aztán ki tudja, lehet hogy mégis én vagyok komplett idióta és igazuk van.) Ez a veszekedés egy 4 rás sírást eredményezett, főleg azért, mert úgy éreztem, semmit nem ér, bármit mondok. Meg akarok gyógyulni és nem hiszik el, hogy beteg vagyok. Saját szerencsétlenségemre még ott tartok, hogy ösztöndíjból és hitelből tartom fenn magam, így arra nem igazán merek mélyebben gondolni, hogy besétálok az első szorongásszakértőhöz és kitárom a lelkem. Azaz, én kitárnám, de nincs arra pénzem, hogy ő be is fogadja vagy foglalkozzon is vele. Hiába, a lélek nagyon sok pénzt ér. (Mire oda jutnánk, hogy el tudnánk adni az ördögnek, már rég eladtuk részletekben ennek-annak.) A pénteki nap maga volt a felüdülés. Nagyvárad, Ady, happy tears. És a szombat reggelnek persze sietősen jönnie kellett. Újabb lyuk a mellkasban. "Kislányom, hol van egy toll?" - "Az íróaszatlomon." - és a támadás, szinte tapintható lenézéssel: "Ott nem találok. Botrány, hogy 3 egyetemista lány él itt és nincs egy kurva toll!!" (Na de apu, ezt mégis nem lehett volna kevesebb indulattal mondani?)...És akkor bemásztam az íróasztalomhoz és kivettem egy tollat a poháról, ami az asztal közepén várta, hogy megtalálják. Attól még, hogy figyelmetlenségből nem vetted észre, miért vagyok megint én a hibás? Én vagyok az elviselhetetlen, a hiba, a fekete folt. Tudom. Mikor nem volt ez így? Egy toll. Egy kurva toll és ez is a szívemben landolt. Rohadt "kellemes" érzés a szülőktől ilyen hangnemben elválni és pár igaznak színlelt ölelés közepette végigpuszilni apát, anyát. Vártam, hogy felszálljak a vonatra és elinduljak Pestre. Vártam, hogy a kilóméterekkel együtt tűnjön el mögöttem ez a szóváltás. Így is lett. Vasárnap estig minden happy. Azt hiszed, hogy vége és még csak most jön a krém. Koronázzuk meg a "jókedvünket", ehhez is hozzá kéne szoknom - azt mondogatod magadnak, hogy minden jobb lesz, de most komolyan...rosszabb nem lehet? Ó, dehogynem.

Sunday: este hazaért tesóm is. Nem túlzok: kibaszottul hiányzott a 4 nap alatt, amíg nem volt velem. Testvér. Ennyi. Nincs élet nélküle. És akkor közbeszólt a fogkrém. Groteszk, nemde? És a történet: amióta Szegeden tanulunk felváltva vesszük, amit közösen használunk. Csakhogy tesómnak maradt a nyárról egy másik tubus is. Az meg alapból a fogmosópohárban állt, amit még nyár előtt ketten használtunk. Elfogyóban volt a dolog és Zita vett egy újat. Még meg is kérdezte, hogy láttam-e. Igen, persze. Tök jó, ügyes vagy, hogy vettél, amúgy is te voltál a soros. Amíg ma, mint derült égből a villám, közölte velem, hogy magnak vette. What the fuck? Miért? Miért? Miért? Volt egy megszokott és jól bevált rendszer, erre ő gondol egyet és más rendszert vezet be. Természetesen, testvérek között, az, hogy a fogkrém közös ma már nem menő. Próbáltam neki felozni a tavalyi példát, azt a jól beváltat. De az az övééé és csak az övé. Ezután vágtam a falhoz azt a poharat, aminek a szilánkjai később szétszúrkálták az ujjaim. Ezután fogtam egy kést és azt szorongatva kerestem valami jó okot arra, hogy talán mégis valamiért...de élni kéne. Tudom, kicsit eltúlzott és heves reakció, de minden jel arra mutat, hogy megnyomorítom mások idegrendszerét. Ő nem fogja fel, hogy nonsense az új terve, én pedig egyből olyan mélyre zuhanok, hogy ki akarom vonni magam a forgalomból.

A legrosszabb: ő elmegy. Elköltözik egy hónapra, hátha rájövök arra, hogy a saját testvéremmel egy nem viselkedhetek, továbbá, hogy ő ezekhez a szituációkhoz nincs hozzászokva, nem tudja kezelni, idegileg tönkremegy miattam - elköltözik és minden jó lesz. Naná!! Ideig-óráig. Mert visszajön majd a saját lakásba - hülye is lenne hónapokig feles pénzeket kifizetni - és mivel addig sem élünk együtt, ez az egy hónap a közös fejlődés és kompromisszumkészség és tudni-hogyan-kell-megbeszélni szempontjából mínuszosan fog teljesíteni. Elkap a hányinger annak a gondolatától, hogy el akar menni és ebbe én üldöztem bele. Ha tényleg fogja magát és lelép, abba én fix, hogy beleroppanok. Főleg azért, mert nem hiszem el, hogy nem tudunk együtt élni, és hogy nem vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy normálisan meg tudjuk beszélni. Tudja, hogy gyorsan robbanok, de ugyanolyan gyorsan ez általában el is száll, ha 5 percig békénhagy a világ és nem provokál. Tudom, hogy változtatni kell magamon, de ez egyedül nem megy. Azt várjuk el egymástól, hogy egy hónap szünet után majd "boldogan, amíg meg nem" vége lesz? Csak ellenpéldát látok: nyáron, amikor 6 hétig melóztál a magyar tenger partján, Istenem, engem majd megevett a fene otthon, hogy nincs kivel nevetgélni, hogy nincs kihez bújni, nincs, akinek az én ölelésem kell, nincs kivel összeveszni és nincs kivel kibékülni. Egyetlen szóval: hiányoztál. Jobban, mint bármi a világon. Mégis, mi lett a vége: azóta 2 idegölő balhén vagyunk túl, amit kontaktlencse tokok és fogkrémek váltottak ki. Rajtad is nevetek és magamon is. Ha el akarsz menni, én nem foglak visszahúzni a lakásba, mert fontos az, hogy a kis lelki békéd helyreálljon, de utána, ha nem lesz változás, akkor mondd meg, mi legyen? Két megoldás van: vagy elköltözünk a világ két végére, fényév távolságra egymástól, vagy felfogjuk, hogy testvérek vagyunk és ha a világon már semmi sem áll a helyén, mi akkor is leszünk, mert a veszekedéseken és a hajtépésen túl, mi ennél sokkal fontosabbat is megtanultunk: egymásba kapaszkodni. Na, ebben...profik vagyunk.

Hajnali fél 5. Gratulálok, Andrea!

Now let me sleep, sleep forever.