Last letter...

Tudom, hogy már késő. Tudom, hogy igazán felesleges papírra vetni ezeket a szavakat, de az emberben talán új reményt szül, talán megnyugtat engem, hogy ha nem is közvetlenül, - mert ezt sosem kapod meg - de közlöm veled, hogy Rád gondolok. Ma is nehéz volt felébredni, kimászni az ágyból és eljuni az első cigi-kávé kettősig, kinyitni az ajtót, "belépni" abba a dermesztő hidegbe és rágyújtani. Megtörtént, és a bögrém ontotta rám a forróságot, és akkor, ott, a párás melegben, de a fagyos levegőben tétovázva, ácsorogva Téged akartalak magam mellé. Majdnem minden reggel te vagy az első gondolat. Tudom, ez a legkevésbé sem érinti meg a lelked, mert ... ... ... de ha helyrehozhatnám...ha nem követtem volna el azt a végzetes hibát, hogy magunkat nem akartam eléggé összetartani. Ha helyrehozhatnám...akkor most velem lennél úgy igazán, minden reggel és este, és jobb lenne a hűvös hajnal és könnyebb lenne az első lélegzet ébredés után és izgalmasabb lenne az órák vonszolt mozgása és este mindig édes lenne a fáradt levegő. Ha... De esélyt sem érdemel ez az egész, aminek boldogság a neve. Tudod, a végén többnyire rájövünk, hogy elhibáztuk és jó lett volna rendbehozni. Édesem, itt még törött darabokat sem kéne összeilleszteni, elveszett részeket keresni, hiszen minden itt van a szívünkben. Mélyen, de bennünk. Igen, veled telt életem jobbik fele, vagy minden, amit az "életemnek" hívok? Szánalmas lenne könyörögve a fejedhez vágni, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt. Te is, édesem. Önmagadtól könnyedén elvetted ezt. Inkább megfosztod magad az érzésektől, csak ne kelljen még egyszer úgy szeretni. Talán az ilyesmi életünk legnagyobb hibája. Hiszen te mondtad: nem vagy boldog. Tudom, nagy bukás lenne önmagad előtt, ha tennél ez ellen. Pedig kettesben jobb lehetne minden. Értelmet adnál mindennek. Miattad akarnék szép lenni, miattad akarnám jobban csinálni és okosabban élni. Nélküled nincs igazi cél. Azok mindig jönnek-mennek, megújulnak, de feleannyira sem izgalmas, mint akkor, amikor velem voltál. Persze az ember mindig jól próbál élni, de sajnos akaratunk ellenére belénkivódhat a monoton napok poros szürkesége, aztán csak csinálod, csinálod, csinálod és az eredmény, hihetetlen, de nem tölt el úgy örömmel, mint amennyire kéne. Érthetetlen. Az talán nem is igazi öröm. "Ez is megvolt" érzésű gondolatként hullik le a vállunkról. Tudom, kicsim, hogy már nagyon késő, de én bánom, mert szerintem te is tisztában vagy azzal, hogy amink volt az több lehetett akárminél. Leutánozhatatlan, magában, csak velünk tökéletes. És szeretlek érte. És ha elég erős lennék (talán már csak sírni tudok), jobban kérnélek, mint valaha, hogy soha, semmi ne álljon közénk többé, csak engedj közel újra. Arra, hogy valóban nem szeretsz, gondolni sem merek. Valaminek életben kell tartania (engem vagy legalább az emléket). Amíg reménykedhetek, picit élek. Ha soha többé nem hiszek benned, akkor veszti értelmét majd minden. Akkor majd kiábrándulva a szerelem-bálványozásból, rájövök, hogy nincsenek csodák, nincs szerelem, nincs miért hinni, nincs... Szerinted boldogság nélkül van? Ha már megtapasztalta bárki azt az egy igazi érzelmet, ami végigkísér... Tudod, én hiszem, hogy nem múlhat el. Ez az egy nem. Velünk marad és nem ereszt el, még ha belehalunk, akkor sem. Nem ér sokat ez a "levél", de én mégis egyre csak szeretlek.