Egy évvel ezelőtt is voltak olyan napjaim, melyeket ugyanígy töltöttem: éjszakákból nappalt csináltam, vagy egyáltalán nem is aludtam és örültem a huszonnégy órás semmittevésnek. Meredek. Gyakorlatilag lehet semmittevésnek is nevezni, ami néha egy-egy mosogatással, vasalással és apróbb ház körüli kényszermunkákkal volt megszakítva, ahogyan most is. De ha a szellemi oldaláról beszélünk, korántsem mondanám egyszerűnek. Az éjszakáknak elsuttogni az álmaidat, nem, nem könnyű. Különbség csak annyi a múlt és a jelen között, hogy akkor még nem tudtam, mi a baj, mit szeretnék, ki vagyok. Ma már legalább azt tudom, hogy mit nem szeretnék. Sokkal jobb. És sokkal hasznosabbnak tűnik a hajnali órák "elpocsékolása", amikor az ember tudja biztosan: kész változtatni, mi több, az első lépést már megtette. Ettől én felbátorodom és akár további száz éjjelt is végig ábrándoznék, mert tudom, hogy valami elindult. Bennem és kint is. Innentől merészebb lehetek a nagy álmodozásban. Ha az első lépés sikerült, a többi úgyis mindig magától értetődően jön, jön, jön. Ma, amikor úgy döntöttem, hogy leadom azt a tetves magyar szakot és kiléptem az elvont művészkedők világából egy pillanatra rámjött a sírás. Egy levegővételig, aztán felváltotta a legnagyobb mosoly, amit az életem során valaha produkáltam. Ez már csak jelent valamit.
(Köszönöm azoknak, akik látnak engem.)
No comments:
Post a Comment