Vakarózhatsz, amíg kedved tartja, de ő már jóval a hámréteged alatt dorbézol. Mi olyan meglepő ezen? Hiszen te engedted be: gondoltad, készen állsz a szerelemre és nyugodt szívvel hagytad, hogy átlépje tested első számú védelmi vonalát. Most meg rettegsz. Félsz attól, hogyha egyszer ki akarná magát onnan tépni, méghozzá saját kezűleg, azzal szakítani fog belőled majdnem mindent. Mondjuk annyi erőd talán még lesz nélküle is, hogy az ágyadban feküdj és bámuld a plafont. Hetekig.
Pont én ne értenélek meg? Ez az érzés a mi közös takarónk. A dunyha, ami alatt mind a ketten megfagyunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy a padlóra kéne rúgni végérvényesen, de képtelennek bizonyulunk megtenni. Úgy teszünk, mintha jó érzéssel töltene el a vacogás. Ráfüggtünk anyukám, nincs mit szépíteni ezen. Ki-ki, a maga gazemberére. Látod? Tudom, miről beszélsz. Én is képes vagyok éjszakákat átimádkozni csak azért, hogy másnap hozzám szóljon, amitől az éjjeli, gombócba összekuporodott szorongás terhe, mint krisztusi fakereszt hullik le a vállamról. És akkor az lent van. Ideig-óráig, a következő rágörcsölésig. Megesik ez mindenkivel: hirtelen túl fontos lett és te eszeveszettül kapaszkodnál minden egyes tagjába, kiharapnál belőle darabokat, hogy minél több jusson és maradjon neked belőle. Itt már az önzőség is felütötte a fejét, amit utálsz, de jelen pillanatban szívesen törődsz bele. Befednéd önmagaddal száz százalékosan és jaj neki, ha ebben kivetnivalót talál. Reggel pötyögsz neki és ha nem pötyög vissza kellő sebességgel, érzed, hogy kedved szerint gyomorba rúgnád, olyan erővel, hogy neki is fájjon, amiért visszatartja tőled azokat a szavakat. Mondjuk ki: az életet.
Mindennek a speciális elmeállapotnak a párszázalékos idegölő hatásával együtt köze van ahhoz a tényhez, miszerint percenként köpnéd magad szembe (ha volna egy normális tükröd), amiért nem tudsz magadnak megálljt parancsolni. Függő lettél. Szarban vagy és süllyedsz. Viszont a remény - és azt mondják, ez hal meg utoljára - még ott van, hogy ő is.
No comments:
Post a Comment