Szinte éreztem, hogy nem menekülök. Igen, a repülést megelőző éjszakának törvényszerűen szarul kell telnie. Többet a büdös életbe még csak nem is gondolok arra, hogy "most úgy egész jó". Komolyan mondom, baromi király volt, amíg a sekélyes tudatalattim és a gyomorgörcs hátba nem támadtak. Nem akarom azon rágni magam, hogy holnap hova megyek, pláne, hogy nem oda, ahova kéne, pláne, hogy most tél van és nyár előtt esélyem sincs visszajönni. Ha belegondolok, akkor minimum nyakig süllyedek valamiféle káoszba, ami csak arra jó, hogy halálra rémisszen. Ez nem kell. Különben is, szép az élet és csiripelnek a kismadarak meg szeretjük is egymást. 

Ha telerókáznám az ágyamat, az csak azért lenne, mert fáradt vagyok, fázom és

nem akarok,

nem akarok,

nem akarok.