Ahogy hétköznapi álmok ébrednek...

Manapság a reggelek olyan valóságosan telnek. Itt vagyok, ébren vagyok és eszem ágában sem volt visszamászni az ágyba, egyáltalán: lefeküdni. Inkább hagyom, hogy érzések kavarogjanak bennem, mert most igazán van okuk rá. Okom van azt hinni, hogy remélhetek, de ugyanakkor arra is, hogy ne bízzak és ne reméljek. Ennél öngyilkosabb állapot nem létezhet. Egyik percben álmok kelnek, másik pillanatban már nincsenek sehol, mert eltemetem őket. Én, aki szeretném azt hinni, hogy semmitől sem félek, mégis mindig olcsó játékokba kezdek és tiszta szívvel játszom őket - igen, őszintén - amíg mindenki más játszik velem. Valahol félek. Valahol tudom, hogy mivel ketten kellünk hozzá mindig, nem csak az lesz, amit én akarok. Persze mindettől függetlenül megkockáztatom: "próba, szerencse". A mának kell élnem, még akkor is, ha a múlt visszajár és az arcomba vágja, hogy milyen gyermeteg dolog ábrándozni. Ha az a sorsom, hogy mindig felettetek lebegjek, úgy, hogy azt hiszitek, itt vagyok közöttetek, hát legyen. A vágyaimat soha nem tudnám megölni - túlságosan félek, mi lenne, ha szellemmé válnának?!! Valamiféle öngyilkosság ez minden nap. Valami édes gyötrődés a szívben. Létezel és nincs mit tenni. Marcangol, széttép, de jelenleg semmi sem tenne boldogabbá. Nem kell több, csak létezz. Nem lehetek önző, ebben, most nem,- pedig milyen jól esne, hiszen mindenki a saját javát akarja. Széket felrúgni, sikítani, tombolni, elszakítani a húrt...ehelyett: a boldogságtól talán hajszálnyi messzeségből szépnek és jónak láthatlak most téged. Az érzés megszületett, miénk, hogy eldobjuk, vagy éljünk vele. De a miénk. 

"Though nothing would keep us together

We'd still try just for one day"