Az ember három nyomós okkal akar és tud elaludni. Az első az alvás létszükségletében rejlik, a szem bizony akár akarjuk, akár nem, egy idő után lecsukódik és addig marad úgy, ameddig szerinte illik. A folyamatot nem bonyolítja meg semmi, kiütéssel nyer a fáradtság - kifekszel, szó szerint. Keményen hangzik, olyan igazi tökös gyerekeknek való alvásnak, pedig - és nem fogalmazok nagyzolón, ha azt mondom - van rafináltabb fajtája is.

Egy hónapja minden este azért akartam elaludni, hogy megszabaduljak tőle. Reménytelen volt minden egyes napnak mind a vele töltött tizenhat órája. Rosszat persze nem csinált, csak itt motoszkált a fejemben, ráadásul úgy, hogy erre engedélyt senkitől nem kapott, úgy, hogy én ugyanezt vele nem tehettem meg. Egyoldalúan és önkényesen belém telepedett. Az most mindegy, hogy ő ezt miként élte meg, én a saját szemszögemből figyeltem az eseményeket. Rohadtul szerettem. Most még rohadtabbul, de akkoriban ez egy olyan luxus volt, amit nem nagyon szabadott magamnak megengednem vagy pusztán nem akartam elgyengülni. Kimondom, tessék: féltem. Féltem attól, hogy "mi lesz, ha nem". Semmi másra nem vágytam csak az alvás nyújtotta hatalmas ürességre. Rákoncentráltam a nem-álmodásra, a teljes kikapcsolásra. Naná, hogy sikerült, nem beszélek félre. Nagyon ment. Reggelente nem ugrott be más, amire emlékezni lehetett volna, csak a nagy fekete semmi. Az ébrenlét természetesen újra és újra kiszúrt velem a rövid kis meglógásaimért, de örültem, hogy volt pár óra, amikor nem kellett a szánalmasan reménytelenül romantikus önmagamnak lennem. Milyen jó, hogy azóta teljesen más a véleményem. Álmokról és romantikáról. 

Nem gondoltam, hogy mehet ez centire pontosan ellenkezőképp. És mégis. Amikor az ember már ott van félig a finish-ben, akkor kezdődik a nélkülözés, az én esetemben egy pár hónapos elvonókúra - á, ugyan! semmiség! Itt éjszaka már csak egy dolog számít. Az, hogy vele legyél. Hogy álmodhass. Beszívhasd az illatát, ujjad köré csavarhasd a haját és érezhesd a bőrödön a lélegzetét. Elsajátítod az "álmokra emlékezés" művészetét és majdnem kristály tisztán fel tudod idézni az ott töltött idő nagy részét. Király, mi? El sem tudnád képzelni, mennyire az - ezen élni, mert ez van. Ráadásul, mintha kezdenék kicsit borúlátóan gondolkodni. Na, mindegy, úgyis lefekszem randevúzni.