Na most mihez kezdesz?

Ha te, aki most ezt olvasod, vitába mersz szállni velem, azzal kapcsolatban, hogy a lelki fájdalom csak hosszútávon hat ki a testre, akkor előre szólok, tovább ne olvass, mert képen töröllek. 

Tudom, mit éreztem.

Egy óvatlan pillanat kell hozzá, semmi több, meg az, hogy kissé már lentebb legyenek azok a falak, amiket tíz év alatt építettél magad köré - tégláról téglára - aztán az istenek küldenek egy szélhámost, aki előtt térdre borulsz rögvest. A jó öreg kerítéseddel együtt. Leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy olyan sebezhető leszel, szinte öröm nézni. Itt jön képbe az a bizonyos momentum, amikor az égből pottyant csalódottság jégként szeleteli darabjaira gerinced minden egyes centijét, aztán gondol egyet, mellbe vág, te meg repülsz vagy száz métert. A tetejébe még jól nyelőcsövön is vág, hogy amikor levegő után kapnál a tüdődbe véletlenül se jusson semmi. Na most, most mihez kezdesz? Ott fekszel a nulla százalékosan törött csontjaiddal a saját szobádban, a saját ágyadon és ömlenek a könnyeid. Fogalmad sincs, mi történik veled, körülötted. Csak úgy vagy, csak úgy létezel...se több, se kevesebb. Ezt tovább ragozni nem kell, de nem is lehet.